Ma van a Nemzeti Összetartozás Napja. A mai napon országszerte „megemlékeznek” a nemzetről és a határon túli magyarokról. Mécsesgyújtás, szentmise, ünnepi köszöntő, emlékmű-avatás, koszorúzás – megannyi szereplési lehetőség (kormánypárti) politikusoknak. Természetesen lehet helye az ilyen külsőségeknek is, különösen, ha az illető közéleti személy egyébként is, a konkrét cselekvések szintjén is ezeket a célokat tartja szem előtt. A kétharmados kormány képzelt Nagy-Magyarország képe és az értelmetlen szövegű és gyerekekre tukmált nemzeti összetartozás dala viszont biztosan nem tartozik ide.
A Fidesz „jóvoltából” lettem agrárpolitikusként az országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagja. Most viszont nem a munkámról szeretnék írni, hanem arról, mit jelent nekem a hazám, a haza. Ezzel a kérdéssel szembesít ugyanis bennünket a kormány politikája miatt külföldre kényszerülő és ott munkát vállaló gyerekeink és barátaink sorsa is, de eszünkbe juthat akár azért is, mert a máskor barát és társ Duna kilépni készül medréből és súlyos árvízveszéllyel fenyeget. Éppen ezért különösen indokolt, hogy az összetartozás ereje ne csak parlamenti vigyázzállásokban vagy közleményekben álljon fenn, hanem összefogásban és tettekben is.
Ahogyan a bejegyzés kölcsönzött címében is olvasható: voltaképpen a Duna a haza. Folyónk, amely országhatárok mentén, számos magyarok lakta országon folyik át, ahol a szűken vett határon túli magyarok laknak. Szlovákia, Románia, Szerbia egyaránt „kap” belőle. A Dunán végighajózni egyúttal 93 000 négyzetkilométeren túli magyar történelmen történő átutazást, a hömpölygő eseményeket, a partról integető határon inneni és túli magyarokat jelenti. Voltaképpen a Duna a haza.
Ilyen utazásokra volna nekünk szükségünk, párbeszédbe lépni a másikkal, kolozsvári, dunaszerdahelyi vagy éppen újvidéki magyarokkal, megismerni egymást, tanulni egymástól. Az emberi kapcsolatok – amelyek nélkül nincs olyan hogy haza és hazaszeretet vagy valahova tartozás – bonthatják le annak a képzelt Nagy-Magyarországnak falait, amelyet a politikusok egy része a határon innen és túli magyaroknak kényszeredetten álmodnak. Kényszerképzetek hazája helyett valódi hazára, valós, befogadó Magyarországra van szükségünk.
Biztos vagyok benne, hogy sokan vágyunk erre, történelmünk ugyanakkor elfojtásokkal és traumákkal terhes. Ki kellene végre beszélnünk őket, hogy megkönnyebbülten érkezzünk meg a közös hazába. El kell fogadnunk: ahány magyar, annyi haza-kép él velünk, de mégis van egy közös hazánk. Az valakinek a Duna, másnak Magyarország vagy Magyarországhoz tartozás. Egyetértek Garaczi László gondolataival: „ma mindenki rendelkezik egy darab saját, különbejáratú, privát hazával. Szerinte mégsem a különböző nézőpontok okozzák a problémát, sokkal inkább a másik hazafogalmával szembeni idegenség.”
Holott a haza egy nyitva hagyott ajtó, egy mindennapos új kezdet. Felelős vagyok érte, felelősök vagyunk érte. A haza felidegesít, és egyúttal megnyugtat. „A nyelv, amelyen szenvedek, és amelyen ezt a szenvedést megértem.” (Sejla Sehabovic) – igen, ez is a haza egy tartalmas és őszinte definíciója. A haza és az otthon feltétele a biztonság, éppen ezért dolgunk van egymással, dolgunk van az országgal.
Álljon itt még egy idézet Végel László vajdasági író egy rövid novellájából ([Magyar] Trianon étterem) amit egyúttal ajánlok is az olvasóknak.
„Új életet kezdett élni” – olvashatjuk a novella utolsó sorában. Ránk is ez vár, nekem pedig ez az Nemzeti Összetartozás Napjának üzenete.
