Földünkön jelenleg zajlik a hatodik, legnagyobb fajkihalási hullám, amelynek az emberi tevékenység az okozója. A legjelentősebb veszélyeztető tényező a különböző fajok élőhelyének rohamos pusztítása és szennyezése (elég, ha csak arra gondolunk, a hihetetlen fajgazdagságú esőerdők területéből kb. percenként 36 hektár semmisül meg), de számos fajt a kereskedelem, az orvvadászat, az emberi ostobaság, mohóság és kegyetlenség miatt fenyeget egyre komolyabban a kihalás veszélye.
A delfineket sajnos mindkét tényező veszélyezteti. Amellett, hogy a tengerek növekvő szennyezése felhalmozódik testükben, ami betegségekhez vezet, hogy a megnövekedett hajóforgalom miatti zajterhelés és balesetek elvándorlásra kényszerítik őket, sokszor esnek áldozatul a más tengeri élőlényeket célzó mértéktelen nagyipari halászatnak, amely egyébként táplálékukat is erősen megtizedeli. Az ilyen, a delfinek pusztulását „mellékhatásként” eredményező gyakorlatok mellett azonban még mindig él a delfinek vadászata, pontosabban közvetlen lemészárlásának gyakorlata is, ami szoros összefüggésben van a delfináriumok szórakoztatónak szánt világával is. Ezért is fontos, hogy tájékozódjunk: hiszen ahogyan a jóérzésű emberek többsége nem teszi be a lábát hagyományos cirkuszba Jack London világhírű regényének, az Éneklő kutyának az elolvasása után, úgy valószínűleg a delfináriumok nézőközönsége is radikálisan lecsökkenne, ha széles körben tudomást szereznének róla, milyen módon szerzik be és trenírozzák az intelligens állatokat ezekhez a produkciókhoz. A delfinbeszerzési szezon szeptember elsején kezdődik – amelynek egyik, egyszerre szívszorító és gyomorforgató módja ellen holnap világszerte (így Magyarországon is) tiltakozni fognak az állatvédők.
A japán Taiji falucska egy festői tengeröböl mentén fekszik - ám a település mégsem az idegenforgalomról vagy a természeti adottságairól, hanem az öböl vizét évről évre vérvörösre festő delfinmészárlásról nevezetes. A taiji delfinvadászok ősei valaha talán még valóban a húsért ölték meg az emberhez egyébként általában pozitívan viszonyuló cetféléket, ám a mai öldöklésnek már semmi köze sincs a táplálékbeszerzéshez. A barbár szokást egyrészt az „ősi tradíció” tartja életben, másrészt a delfinárium-biznisz: a fiatal és egészséges delfineket befogják és eladják delfináriumi látványosságnak, a többit viszont kíméletlenül elpusztítják, annak ellenére, hogy a tengeri táplálékpiramis csúcsán álló halevő emlősöket a szervezetükben felhalmozódó mérgező nehézfémek miatt ma már szinte senki sem merné megenni. A nem eladható példányok kegyetlen legyilkolásának a „tradíción” felül az is az oka, hogy rendkívül intelligens és fejlett szociális kapcsolatrendszerű állatok lévén, a fogságba ejtett delfinek rokonait a szabadon maradt családtagok megpróbálnák kiszabadítani, illetve az elmenekülő delfinek „hírét vinnék” a történteknek, és ez csökkenthetné a későbbi zsákmány mennyiségét. A hónapokig tartó rituális állatgyilkosságot a helyiek igyekeznek elrejteni az állatvédők és az érdeklődő külvilág elől: a kíváncsiskodókat elzavarják, az öböl köré hatalmas ponyvákat feszítenek ki. Ennek ellenére számos rejtett kamerás felvétel, sőt egy díjnyertes film is készült a horrorról, vagyis az értelmetlen pusztítás tényét már nem lehet letagadni.
A taijii delfingyilkosok hajói szeptember elsejétől március végéig rendszeresen kifutnak a tengerre, és figyelni kezdik az évente ismétlődő vándorlás során a közelbe vetődő delfineket. Ha feltűnik egy csapat, a hajók megpróbálják kifeszített hálókkal körbevenni és az öbölbe terelni a riadtan menekülő állatokat. Néhány delfin rendszerint az öböl szikláin zúzza halálra magát, és a következményeket tekintve nem kizárt, hogy ők még a szerencsésebbek közé tartoznak. A fiatal és hibátlan példányok után hajtóvadászat indul: őket élve fogják el, hogy aztán egész életükben a világ delfinshow-inak „vidám” (a valóságban szó szerint rabszolgasorban tartott, lejárt szavatosságú mirelit hallal és antibiotikumokkal tömött, rövid és keserves életű) főszereplői legyenek. Egy vadon befogott palackorrú delfin 250 ezer dollárt ér, és vannak sokkal drágább fajok is. Az üzletet az tartja mozgásban, hogy a delfinek fogságban alig szaporodnak - a bezártságot rabságként élik meg, és nem párzanak, a mesterséges megtermékenyített utódok közül pedig kevés marad életben. A szabadban született, ám rabbá válló állatok sorsa a legkevésbé sem irigylésre méltó: míg egy tengeri delfin átlagosan napi 50 kilométer (a kardszárnyú delfin pedig akár napi 160 kilométert) úszik, és 60 méternél mélyebbre is lemerül a táplálékáért, a nap 24 órájából pedig csak néhányat tölt a felszín közelében, a delfináriumi példányokat 4-11 méteres mélységű, sokszor csak 20-30 méteres medencékben tartják, ami a mozgásigényükhöz úgy viszonyul, mintha egy szirti sast egy kanári kalitkájába zárnának.
A belinkelt cikkekben az is olvasható, milyen módszerrel gyilkolják le a taiji öböl mészárosai a delfineket - én ezt itt nem írnám le. Néhány évvel ezelőtt egy-egy szezonban akár húszezer delfinnel is végeztek, mára ez a szám a bátor állatvédők - mindenekelőtt a Seasepherd - közbeavatkozása és a nemzetközi közfigyelem miatt nagyjából a tizedére csökkent. Aki úgy gondolja, hogy évente kétezer delfinnek sem szabadna fölöslegesen és elmondhatatlan kínok között elpusztulnia egy homályos eredetű tradíció és a delfinshow-biznisz fennmaradása érdekében, most kifejezheti a tiltakozását: szeptember elsején, vasárnap 11 órakor a természetvédők nyomásgyakorló demonstrációra várják a delfinek barátait a budapesti japán követség elé (XII. Zalai u. 7.).
