Aki kisétál a Műcsarnok mellé megnézni az idei ARC kiállítást, minden bizonnyal vegyes érzelmekkel fog onnan távozni. Egyrészt a „Mi történt velünk?” kérdésre válaszoló plakátok, alkotások rendkívüli módon szemléletesek és szellemesek, másrészt a jelenkor Magyarországára reflektáló munkák bizonyos értelemben szomorúak is. Széthúzás, visszatérő konfliktusok, kettős mércék, politikai kapitalizmus, elszámoltatások és „megúszások”, populizmus popularizálása – ez így mind, ilyen most az ország. Néha már-már egy szüntelenül kiabáló országnak tűnünk, mely olyan hangos, hogy kiabálás közben azt sem vesszük észre, ha elmegy mellettünk a világ.

Osztom a humorát az Ötvenhatosok terén látható plakátoknak, és értem, ha nem is végtelen, de „realista” pesszimizmusukat. Mit gondoljon egy művész egy olyan országban, ahol a trafikpályáztatásról minden tisztességes honfitársunknak egy kormányzati bűnszövetkezetben elkövetett csalás/lopássorozat jut eszébe?? Mondhatjuk, hogy kiváló alap arra nézve, hogy „megzenésítse” a szerző. Így lett az ARC kiállítás egyik slágertémája a trafik.

A másik pedig, a vak komondor esete. Ezen a (csak a telefonommal készített, ezért nem túl jó minőségű) fotón éppen Hegyháti Emese alkotása (Anyu csak [sz]épséghibás) látható.

Nem kell magyarázni, beszédes, ötletes és hát, igen, nézzük, és nyelünk egyet. Mert ez mégiscsak egy gyerekrajz lenne, egy olyan gyereké, akinek végig kell néznie egy „vak komondor-jelenetet”. Olyan családokat juttat eszünkbe, ahol akár naponta előfordul, hogy vak komondorok „ütni” indulnak.

Kutyafajta még nem égett annyira ebben az országban, mint szegény komondorok. Mostanában szinte senki nem úgy tekint rájuk, mint a magyar puszta és a juhászok őrzőjére, hanem mint négy lábon járó Rocky Balboa-imitátorokra, akik minden arra járó nőt nem csak ugatásban, hanem célzott ökölcsapásokban is részesítenek. Sajnos, ez nem vicces, senki nem gondolta volna ebben az országban, hogy olyan honatyák ülnek az Országgyűlésben, olyan emberek hívatják magukat képviselőknek, akiktől retteg a feleségük, társuk.

Így hát itt volt az ideje, hogy meghirdessük a Vak Komondor-díjat, amelyet a Párbeszéd Magyarországért alapított. Szavazzon az olvasó is, bár belátom, nem könnyű a link alatti felsorolásból a díjnyertest kiválasztani. Párttársammal, Dorosz Dáviddal egyetértve: „Ahogyan a Fidesz-KDNP (és a Jobbik) honatyái a másik nemről beszélnek, úgy azok az emberek szoktak, akik a nőkre másodrendű, elnyomásra, konyhában mosogatásra és gyermekkihordásra, majd a férfi örök kiszolgálására »ítéltetett« egyénként tekintenek.”

Én már leadtam a voksomat, szavazzatok ti is – nem könnyű választani.

Végezetül álljon itt még egy igazi országértékelő plakát az ARC-ról, sajnos itt az alkotó nevét nem írtam fel – kérem, aki tudja, küldje el nekem –, viszont ennél jobban talán össze se lehetne foglalni, mi is az a Fidesz (-kormányzás):

Tehát itt egy vak komondor, ahogyan trafiklogót tervez; fiatalok röghöz kötési alapdokumentumát (Hallgatói Szerződés) táskába helyez; sms-t kap a belügytől, hogy maradjon a kocsijában hófúvásban, majd egyszer jön a kormány; Schmitt Pál doktori disszertációjával bíbelődik; stadion szerencsekerekezik, amelyen mindig Felcsút nyer; s végül darabjaira szedi a Kossuth teret. Ez így együtt, maga a Fidesz.

Gratulálok az ARC kiállítás alkotóinak, tanulságos ilyen vidáman szomorú perceket kapni. Szerencse, hogy mindenen tudunk nevetni – de közben azon vagyunk, hogy jövőre a közélet egészen más hangulatú munkákra indítsa a szervezőket és alkotókat.