Eddig a sokat kritizált bulvár médiavilágtól szokhattuk meg azt, hogy felemel embereket, majd ugyanazzal a lendülettel el is ejt, de immáron ez a magyar közoktatás egyes betonfejű és ízlésterrort meghonosító „működtetőire” is igaz. Egy budapesti iskola ugyanis elbocsátotta állásából a 25 éves Mitru Tímeát, szolfézstanárt, mert felettesei szerint az X-Faktorban nyújtott (egy metálzenekar egyik dalának) előadása után elfogadhatatlanná válhat a diákok szemében. A felettes szerint hivatásához nem illő az a fajta éneklés, amelyet Mitru Tímeától láthatott a közönség.

Akkor újra: van egy 25 éves nő, aki kitűnővel végezte az egyetemet, elhagyta városát Miskolcot, és megannyi pályázás után Budapesten kapott munkát, ahonnan aztán rövid úton elbocsátják, mert „hörög”, kék nadrágot visel és piercinget hord. Senkit nem zavar az a felette ítélkezők közül, hogy ő nem azért ment az X-Faktorba, amiért Selmeczi Gabriella szokott sajtótájékoztatóra – azaz hogy nevetségessé tegye magát –, hanem hogy a benne lévő ambíció, bizonyítási vágy és tehetség elnyerje elismerését. Hogy Tímea is megmutassa a világnak, azt, amit ő tud. Mitru Tímea nem akart mást, mint megannyi fiatal és érvényesülni akaró sorstársa: bizonyítani, hogy mi minden van benne, bizonyítani, hogy ő benne is ott van a szikra, majd pedig a tűz.

Ezek a tehetségkutató műsorok (amelyekről önmagában hosszasan lehetne írni) világszerte arról is szólnak, hogy azok a fiatalok, akik az adott országnak kevésbé szerencsés vidékeire születettek, azok az emberek, akik „maguktól” nem jutnának el a népszerűség kapujába, akik ambíciója kiteljesedésének egyébként is oly kevés a tér és a lehetőség, itt megkapják az esélyt. Akiknek akár a kitörés is lehet egy-egy forduló, egy-egy tovább szavazás, tehetségük, képességeik, fontos visszaigazolása egy-egy nem szűnő közönségtaps.

Napjaink Magyarországának egyes munkáltatói szerint viszont az veszélyezteti a gyermekek lelki „épségét”, hogy egy 25 éves szolfézstanárnő fellép egy tehetségkutató műsorban, és nem pont úgy énekel, ahogyan mondjuk a Tavaszi szél vizet áraszt c. népdalt szokás. Egy olyan tanárnőről beszélünk, akinek munkájával kapcsolatban információink szerint nem merült fel semmilyen kifogás. Az meg úgy látszik, az iskola vezetésében nem merült fel, hogy az hogyan hat majd a gyerekek fejlődésére, igazságérzetére, a másság iránti elfogadás képességére, amikor elmagyarázzák majd nekik, hogy kedves tanárnénijüket miért bocsátották el.

Ez ma Magyarország: kiszolgáltatott munkavállalók, a hoffmanni káoszoktatási rendszer találkozása a pintéri fegyelmezés „gyakorlatával”, a „majd mi megmondjuk neked, hogyan öltözz, énekelj, viselkedj” szemlélet megszületése. Ma a kormányzati vállalhatatlanságoknak megfelelni akarók abba szólnak bele, hogyan és milyen stílusban énekeljen az ember, holnap majd pedig abba, mit egyen, mit nézzen, kire szavazzon. Akinek mindez nem tetszik, annak marad az elbocsátás, a közmunkaprogram.

Scheiring Gábor korábban a következőket írta: „A magyarok 93 százaléka gondolja úgy, hogy hazánkban nem létezik biztos munkahely.” Pontosan. Ilyen körülmények között nem is lehet ez másként, a hatályos, Fidesz által kreált, a kiszolgáltatottságra, meghunyászkodásra építő Munka törvénykönyv árnyékában nem is történhetett volna ez másképpen. Ez a Fidesz-Magyarország és kiszolgálóinak képe a munkáról, a dolgozni kívánó emberekről, a pedagógusokról. És ez az, amit mi meg fogunk változtatni.

Mitru Tímeának sok sikert kívánok, ne adja fel, most már még többen szurkolunk Önnek.

A „fővárosi polgárok részéről felmerült igényre” hivatkozik indoklásában az a törvényjavaslat, ami a Normafa területén uszkve száz helyrajzi számon elhelyezkedő területet ad ingyenesen a XII. kerületi önkormányzat vagyonkezelésébe, azért, hogy ott „természetvédelmi, vendéglátó, turisztikai, szállás, sport- és szabadidő, oktatási-nevelési, hitéleti, biztonsági és közlekedési rendeltetésű” épületek legyenek elhelyezhetőek. Aki ismeri a sok budapesti számára népszerű kiránduló-, pihenőhelyként használt Normafát, annak számára ez hihetetlennek tűnhet – hiszen a terület a Budai Tájvédelmi körzet része, nagy része védett erdő és gyep. Nos, nem kell aggódnunk, a kormány mindent megold: a törvényjavaslat az elején hosszú listát ad arról, mely országos, illetve fővárosi, az erdők védelmét, a csereerdősítést, a beépíthetőséget, a településrendezést szabályozó törvény, szabály, rendelet korlátozásai nem vonatkoznak erre a projektre.

Mert Pokorni Zoltán régi álma egy sícentrum, hóágyúval, nyári bobpályával, felvonóval, ezer férőhelyes parkolóval, fogadó épületekkel, klubházakkal. És a kormány most törvénybe is foglalja neki, ha már nem lesz országgyűlési képviselő 2014 után. Az a jelek szerint nem zavarja a kormánypárti képviselőket, hogy ahogyan Jávor Benedek is megírta blogjában nyáron, „búcsúajándéknak ez azért egy kicsit drága”. Az árat pedig mi fizetjük meg, és persze a XII. kerületi lakosok.

A Normafa a Budai Tájvédelmi Körzet és az európai Natura2000 hálózat része, Budapest környékének utolsó természetközeli erdőterülete, az erdőfoltok között értékes és fajgazdag gyepekkel. Nem véletlenül szokták a területet Budapest zöld tüdejeként is emlegetni. De amellett, hogy sok növény- és állatfaj utolsó menedéke, emberek tízezreinek (nemcsak a kerület lakóinak) kedvelt kiránduló-, pihenőhelye. Amit lehetne és kellene is fejleszteni: az elhanyagolt sétányokat, a játszótereket (amelyek azért robbannak le, mert az önkormányzat nem fordítja rájuk az odaígért pénzt), a bicikliutakat, a közösségi közlekedést. Mindezek helyett egy újabb megalomán beruházás készül, ami gazdasági és környezeti értelemben is fenntarthatatlan: a Normafa klímája túl meleg, nem alkalmas egy sípálya gazdaságos működtetésére, a tervezett hóágyúzásnak pedig számos hátránya van (pl. a magas energiafelhasználás, vagy a megemelkedett zajszint). A túl sok új létesítmény, az új épületek, az építkezések pedig károsítani fogják a természeti területeket, úgy, hogy az önkormányzat még a kivágott fák miatti csereerdősítéstől is mentesül. A környékbeli lakók pedig nyugalom helyett nagyobb zajt és megnövekedett forgalmat kapnak.

A törvény mai parlamenti vitájában Pokorni Zoltán hosszan válaszolt kérdéseimre – ez a fajta felkészültség és kommunikációs hajlandóság elég ritka a kormánypártok padsoraiban -, ugyanakkor néhány felvetésre valahogy mégsem került válasz. Többek között arra sem, hogy valóban készült-e bármiféle közvélemény-kutatás, igényfelmérés a kerületi lakosok körében? A mi (illetve Sipos Péter önkormányzati képviselőnk) tudomásunk szerint nem, így különösen érdekes, hogy a teljes beruházást lakosság igényeivel indokolják. De válasz nélkül maradt az a kérdésem is, hogy ki és hogyan fogja finanszírozni a létesítmény fenntartását? A XII. kerületi önkormányzat már egyszer eladósodott a Mom parkban található Sportmax nevű sportcentrum miatt, amelyet most saját maguk üzemeltetnek havi 3,1 millió forintért bérelve a helyiségeket– gondolom, nem ezt akarják megismételni. Továbbá senki (Tállai András államtitkár, mint előterjesztő sem) nem válaszolt arra kérdésemre sem, hogy ha a Margitszigetet azzal az indokkal einstandolta a főváros, hogy annak jelentősége túlnyúlik az eddigi kezelő 13. kerületen, akkor a Normafáról most miért állítják azt, hogy sorsa a XII. kerületet érinti kizárólag?

A PM szerint elfogadhatatlan, hogy az emberek háta mögött, minden szabály alól mentesülő, egyéni igényekre alapozott beruházásokat végezzenek a közjóra, meg az „emberek akaratára” hivatkozva (utóbbi persze a NER kedvenc jelszava, miért is hagynának fel ezzel). Az sem nyugtat meg, hogy bár a törvény 800 négyzetméter alapterületű és 15 méter magas engesztelőkápolna megépítését teszi lehetővé, Pokorni Zoltán szerint a tervek egyik változatában sem szerepel 200 négyzetméteresnél nagyobb, és úgysem jön majd létre a területen komoly szállodaipar. Csakhogy a polgármester véleménye önmagában nem garancia, éppen ezért borzasztóan káros az, ha mindenkire érvényes szabályok helyett a fideszes helyi vezetők jóindulatára és belátására vagyunk bízva! A dolgot természetesen nem is hagyjuk annyiban, mind kerületi, mind országos szinten tervezzük a további lépéseket.

Kicsit olyan ez a történet, mint Bacsó Péter filmklasszikusában a magyar narancs – a lényeg, hogy ez a mi sípályánk legyen, nem számít, alkalmasak-e rá a feltételek és mik a következményei. Csak azt remélem, hogy a többi fideszes polgármester most nem kap vérszemet, és nem kezd el hasonló beruházásokról álmodozni. Attól tartok, ha valamelyikük kitalálja, hogy „az emberek” mélytengeri búvárkodást szeretnének, képesek lennének még egy kis tengert is építtetni.

Földünkön jelenleg zajlik a hatodik, legnagyobb fajkihalási hullám, amelynek az emberi tevékenység az okozója. A legjelentősebb veszélyeztető tényező a különböző fajok élőhelyének rohamos pusztítása és szennyezése (elég, ha csak arra gondolunk, a hihetetlen fajgazdagságú esőerdők területéből kb. percenként 36 hektár semmisül meg), de számos fajt a kereskedelem, az orvvadászat, az emberi ostobaság, mohóság és kegyetlenség miatt fenyeget egyre komolyabban a kihalás veszélye.

A delfineket sajnos mindkét tényező veszélyezteti. Amellett, hogy a tengerek növekvő szennyezése felhalmozódik testükben, ami betegségekhez vezet, hogy a megnövekedett hajóforgalom miatti zajterhelés és balesetek elvándorlásra kényszerítik őket, sokszor esnek áldozatul a más tengeri élőlényeket célzó mértéktelen nagyipari halászatnak, amely egyébként táplálékukat is erősen megtizedeli. Az ilyen, a delfinek pusztulását „mellékhatásként” eredményező gyakorlatok mellett azonban még mindig él a delfinek vadászata, pontosabban közvetlen lemészárlásának gyakorlata is, ami szoros összefüggésben van a delfináriumok szórakoztatónak szánt világával is. Ezért is fontos, hogy tájékozódjunk: hiszen ahogyan a jóérzésű emberek többsége nem teszi be a lábát hagyományos cirkuszba Jack London világhírű regényének, az Éneklő kutyának az elolvasása után, úgy valószínűleg a delfináriumok nézőközönsége is radikálisan lecsökkenne, ha széles körben tudomást szereznének róla, milyen módon szerzik be és trenírozzák az intelligens állatokat ezekhez a produkciókhoz. A delfinbeszerzési szezon szeptember elsején kezdődik – amelynek egyik, egyszerre szívszorító és gyomorforgató módja ellen holnap világszerte (így Magyarországon is) tiltakozni fognak az állatvédők.

A japán Taiji falucska egy festői tengeröböl mentén fekszik - ám a település mégsem az idegenforgalomról vagy a természeti adottságairól, hanem az öböl vizét évről évre vérvörösre festő delfinmészárlásról nevezetes. A taiji delfinvadászok ősei valaha talán még valóban a húsért ölték meg az emberhez egyébként általában pozitívan viszonyuló cetféléket, ám a mai öldöklésnek már semmi köze sincs a táplálékbeszerzéshez. A barbár szokást egyrészt az „ősi tradíció” tartja életben, másrészt a delfinárium-biznisz: a fiatal és egészséges delfineket befogják és eladják delfináriumi látványosságnak, a többit viszont kíméletlenül elpusztítják, annak ellenére, hogy a tengeri táplálékpiramis csúcsán álló halevő emlősöket a szervezetükben felhalmozódó mérgező nehézfémek miatt ma már szinte senki sem merné megenni. A nem eladható példányok kegyetlen legyilkolásának a „tradíción” felül az is az oka, hogy rendkívül intelligens és fejlett szociális kapcsolatrendszerű állatok lévén, a fogságba ejtett delfinek rokonait a szabadon maradt családtagok megpróbálnák kiszabadítani, illetve az elmenekülő delfinek „hírét vinnék” a történteknek, és ez csökkenthetné a későbbi zsákmány mennyiségét. A hónapokig tartó rituális állatgyilkosságot a helyiek igyekeznek elrejteni az állatvédők és az érdeklődő külvilág elől: a kíváncsiskodókat elzavarják, az öböl köré hatalmas ponyvákat feszítenek ki. Ennek ellenére számos rejtett kamerás felvétel, sőt egy díjnyertes film is készült a horrorról, vagyis az értelmetlen pusztítás tényét már nem lehet letagadni.

A taijii delfingyilkosok hajói szeptember elsejétől március végéig rendszeresen kifutnak a tengerre, és figyelni kezdik az évente ismétlődő vándorlás során a közelbe vetődő delfineket. Ha feltűnik egy csapat, a hajók megpróbálják kifeszített hálókkal körbevenni és az öbölbe terelni a riadtan menekülő állatokat. Néhány delfin rendszerint az öböl szikláin zúzza halálra magát, és a következményeket tekintve nem kizárt, hogy ők még a szerencsésebbek közé tartoznak. A fiatal és hibátlan példányok után hajtóvadászat indul: őket élve fogják el, hogy aztán egész életükben a világ delfinshow-inak „vidám” (a valóságban szó szerint rabszolgasorban tartott, lejárt szavatosságú mirelit hallal és antibiotikumokkal tömött, rövid és keserves életű) főszereplői legyenek. Egy vadon befogott palackorrú delfin 250 ezer dollárt ér, és vannak sokkal drágább fajok is. Az üzletet az tartja mozgásban, hogy a delfinek fogságban alig szaporodnak - a bezártságot rabságként élik meg, és nem párzanak, a mesterséges megtermékenyített utódok közül pedig kevés marad életben. A szabadban született, ám rabbá válló állatok sorsa a legkevésbé sem irigylésre méltó: míg egy tengeri delfin átlagosan napi 50 kilométer (a kardszárnyú delfin pedig akár napi 160 kilométert) úszik, és 60 méternél mélyebbre is lemerül a táplálékáért, a nap 24 órájából pedig csak néhányat tölt a felszín közelében, a delfináriumi példányokat 4-11 méteres mélységű, sokszor csak 20-30 méteres medencékben tartják, ami a mozgásigényükhöz úgy viszonyul, mintha egy szirti sast egy kanári kalitkájába zárnának. 

A belinkelt cikkekben az is olvasható, milyen módszerrel gyilkolják le a taiji öböl mészárosai a delfineket - én ezt itt nem írnám le. Néhány évvel ezelőtt egy-egy szezonban akár húszezer delfinnel is végeztek, mára ez a szám a bátor állatvédők - mindenekelőtt a Seasepherd - közbeavatkozása és a nemzetközi közfigyelem miatt nagyjából a tizedére csökkent. Aki úgy gondolja, hogy évente kétezer delfinnek sem szabadna fölöslegesen és elmondhatatlan kínok között elpusztulnia egy homályos eredetű tradíció és a delfinshow-biznisz fennmaradása érdekében, most kifejezheti a tiltakozását: szeptember elsején, vasárnap 11 órakor a természetvédők nyomásgyakorló demonstrációra várják a delfinek barátait a budapesti japán követség elé (XII. Zalai u. 7.).

Úgy tűnik, valamit jól csinálhatunk az utóbbi hetekben folytatott országjárásunkkal. Legutóbb Scheiring Gábor nagykanizsai sajtótájékoztatója verte ki a biztosítékot a helyi fideszes polgármesternél (Cseresnyés Péter, volt parlamenti „padtársam”), aki barokkos körmondatokkal teli közleményben kérte ki magának, hogy Gábor a nyilvánosság elé tárta a Közgép helyi megbízásait. De a „helyét az életben most kereső tájékozatlan ember” (igen, így hivatkozott Cseresnyés Péter Gáborra :) ) után én sem maradtam ki a jóból. Mai, Szabó Zsolttal tartott bicskei sajtótájékoztatóm után a fideszes polgármester, az állítása szerint szolgálatához „személyes, puritán hozzáállású” Tessely Zoltán sértett hangú közleményben dorgált meg, hogy szégyelljem magam, mert a fővárosból üzengetek a helyieknek.

De hát polgármester úr, miért nem tetszett megnézni mondjuk a honlapunkat, azon is látszik, hogy ott állok a bicskei vasútállomáson! És ha már közlemény írt, igazán reagálhatott volna arra a felvetésemre is, hogy miért költözött ki a maga vezette városból egy közeli településre – de sajnos erről egy szót sem szólt. Azt meg csak a tényekhez való makacs ragaszkodásom íratja velem, hogy bár az előző ciklusban szocialista volt a polgármester, a képviselő-testület fideszes többségű volt, vagyis ha bármit is megszavaztak, az nem varrható kizárólag a „gaz baloldal” nyakába (hogy a liberálisok hogy kerülnek ide, annak magyarázatára nem vállalkozom).

Tessely Zoltán (akit honlapja szerint Mészáros Lőrinc is támogat) egyébként nem először sértődik meg ránk, legutóbb Karácsony Gergő ártatlan, az épülő felcsúti gigastadionnal való összehasonlításban a bicskei futballpályát átlagosnak nevező állítására adott ki felháborodott hangvételű közleményt. Hm. Talán a fideszes városatyák nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki a nyilvánosság előtt kritizálni meri a tevékenységüket? Akkor jobb, ha felkészülnek a legrosszabbra.

A Fidesz-KDNP kormánynak számos bűne van, amelyekkel egyre mélyebb gazdasági és társadalmi válságba taszítja országunkat, és amelyek közül a számára legfájóbbakat minden, a kormányváltásra váró állampolgár kapásból fel tudja sorolni. Amiről azonban kevés szó esik, az az, hogy az Orbán-kormány a környezet- és természetvédelem szempontjából, vagyis mindannyiunk egészsége, és a jövő generációk életfeltételei szempontjából is katasztrofálisan teljesít. Még ha nincs is mindenre közvetlen ráhatásuk, egy kormány elképzelései a fejlődésről mégis alapvetően határozzák meg az országban zajló folyamatokat. Sajnos, a valódi fenntarthatóság, a természeti erőforrások bölcs használata tekintetében az előző kormányok sem jeleskedtek, így nem is csodálkozhatunk, ha a jelek szerint Magyarország – és ez általában érvényes más kelet-európai országokra is – a rendszerváltás óta keményen „küzd” azért, hogy a veszélyes, környezetszennyező és a kontinens nyugati feléről már kiszorult technológiák gyűjtőhelye legyen. Legutóbb a Greenpeace akciója hívta fel arra a figyelmünket, hogy most éppen a GAP nevű „világmárkát” sikerült idecsábítani egy olyan pillanatban, amikor a cég nemzetközi szinten éppen defenzívában van problémás vegyszerhasználati szokásai, illetve az azokat kiteregető nemzetközi zöldszervezetek akciói miatt. A GAP az utolsók egyike az iparágon belül, melyek még ragaszkodnak a ruhák készítéséhez használt mérgező vegyi anyagokhoz – egy ilyen üde színfolt valóban hiányzott a  magyar divatkínálatból: Welcome to Hungary!

Ha valaki kíváncsi arra, melyik az a piaci rés, amit a GAP betölt, annak – a Greenpeace szerint – érdemes körülnéznie Mexikóban, Indonéziában és a fejlett világ más perifériáin: egykor kristálytiszta természetes vizek helyén bűzlő méregtavak, az élővilágukat elveszített folyók jelzik, hol készülnek a népszerű márka ruhadarabjaihoz felhasznált vegyi anyagok. „Bár a Greenpeace többször is bebizonyította, hogy a GAP tevékenységével világszerte súlyos vízszennyezésekhez járul hozzá, a cég mégsem kívánja kivonni a káros, szennyező anyagokat termeléséből” – mindezt Simon Gergő, a Greenpeace regionális szakértője mondja, hozzátéve azt is, hogy a zöldszervezet „Detox” (méregtelenítő) kampányának hatására már 17 vezető ruházati világcég, köztük a Zara, a Levi’s, a Mango, a H&M és a Benetton  döntött úgy, hogy lemond a környezetkárosító vegyszerek használatáról. A GAP viszont úgy tűnik, ragaszkodik a jól bevált mérgekhez: a Greenpeace idei felmérése szerint a vállalat egyik beszállítója Indonéziában olyan méregkoktélt ereszt az üzeméből a trópusi környezetbe, amely a kolontári katasztrófában kiömlő vörösiszapnál tízszer maróbb, 14-es pH-értékkel bír. A lúgon túl számos más mérgező anyag (például hormonkárosító nonilfenol és mérgező antimon) is kimutatható a helyi édesvizekbe tisztítás nélkül kiengedett szennyvízben. Ezeknek a folyóknak és tavaknak a szennyezettsége több millió ember ivóvizét és megélhetését veszélyezteti.

A Greenpeace idehaza is publikált kutatása szerint a GAP által gyártott ruhákban is megtalálhatóak azok a veszélyes vegyszerek, amelyek a környezetbe kijutva hormonzavarokat okozó anyagokká bomlanak le. A zöldszervezet az említett kutatásban 141 ruhadarabot vásárolt a világ 27 országában. A tavaly vizsgált GAP termékek 77 százalékában volt kimutatható káros hatású nonilfenol-etoxilát, ami jelzi, hogy a károsanyag-használat a GAP ruhagyártása során nem egyedülálló eset. A globális ruhaipar, a közismert ruhamárkák esetében persze nem a gyártás során történő vegyszerhasználat lehet az egyetlen probléma, hiszen mindannyian hallhattunk már a távol-keleti ruhagyárakban borzalmas körülmények között dolgozó munkásokról. A fentebb említett, a konkurenciát illető példák viszont azt is bizonyítják, hogy a mérgezésnek még a ruhaipar vezető márkái számára is lenne alternatívája. Ezért is fontos, hogy ne felejtsük el: minden vásárlásunk egyúttal egyfajta szavazat valamilyen technológia vagy vállalati magatartás mellett. Vagyis ha máshogyan nem megy, a fogyasztói nyomásgyakorlás eszközével kellene az amerikai divatcéget ráébreszteni, hogy immár itt, a keleti végeken is a zöld a divatszín.